AMIKOR MENNI KELL…

Van, hogy menni kell.
Mert lehet, hogy eljött az a nap, amikor már nem egy irányba nézünk. Vagy bár ugyanarra fordul a tekintetünk, mégsem ugyanazt látjuk. Rá kell jönnünk és be kell látnunk, hogy ami nekem jó és engem éltet, az neked rossz és téged hátráltat.

BELÁTÁS.
Hú de nehéz szó ilyenkor. Pedig ahogy egy kicsit szétcincálom, ott táncol benne a segítség. Ahhoz, hogy „be-lássak” be kell nézni. Belülre. Mélyen, őszintén abba, amiből most menni kell, de legalábbis saját magamba.

Tényleg azt kaptam ettől a kapcsolattól, amire vágyom? És az én személyem, a társaságom, a viselkedésem igazán az volt, amire ő vágyott?

Vagy csak az idők alatt összecsiszoltuk úgy a mozdulatainkat, mint a kiváló balett táncos a partnerével:
Sok gyakorlással, kisebb-nagyobb súrlódásokkal, esésekkel. És bár a végeredmény légiesnek tűnik – míg csak kívülről nézzük -, mégis tudjuk, minden egyes mozdulat pattanásig feszített izmok és idegszálak összehangolt munkájának az eredménye.

Lehet, hogy mi is így működtünk.
Beletettük a munkát, a gyakorlást és gyönyörűen összeszoktunk. A kapcsolatunkért cserébe fejet hajtottunk, kompromisszumot kötöttünk, lemondtunk és elengedtünk, változtattunk és kértük a másiktól is a változást.

És mindig tudtuk, hogy ez a valamit valamiért.

De átléptünk egy határt.
Meg tudnánk csinálni a következő és az azutáni beleegyezést is.
– „Rendben Drágám, legyen így, ha Neked ez fontos.”
És működne.
De már többet adtunk át magunkból a kapcsolatnak, mint amennyi megmaradt belőlünk.

És nem tudlak már felemelni, támogatni, tanítani a lényemből, mert odaadtam mindent, ami vagyok. Ha magamba nézek, be kell látnom, hogy új tanítóra van szükséged.
És nekem is.

❣️ Boldog vagyok, hogy átélhettem valamit, amitől most fáj búcsút venni.❣️
Végtelen hálával fogadom, amit kaptam Tőled és méltósággal engedem el.

Mert Nő vagyok és az is maradok.
Nem ülök időgépbe, hogy újra tizenéves megbántott lányként viselkedhessem. Nem foglak nyomon követni, szurkálni, keresztbetenni neked, nem leszek az árnyékod. Nem leszek ott az ajtód előtt, se a postaládádban, nem találsz meg az emailjeid között és a telefonod kijelzője se fog miattam felvillanni.

MÉLTÓSÁG.

Nem azért tudom ezt megcsinálni, mert nem szerettelek vagy szívtelen és rideg vagyok. Hanem azért, mert beláttam, hogy ami nekem győzelem, az neked vereség. Mások az álmaink, így amivel én nyerek, azzal te veszítesz.

Időt, boldogságot, életet.

De én azt akarom, hogy nyerj. Mert szeretlek. És én is nyerni és fejlődni vágyom – hisz magamat is szeretem.

Tudod, adhatunk egymásnak újra álmokat, időt, boldogságot és életet! De ehhez most el kell búcsúznunk.

Belátással, szeretettel és méltósággal.

“Legyél boldog, hogy átélhettél valamit, amitől most fáj búcsút venni.”



Amikor valami véget ér, az szinte mindig egy fájdalmas dolog, függetlenül attól, ki mondta ki a végszót. Az elengedés, a múlt lezárása viszont elengedhetetlen feltétele annak, hogy tiszta lappal kezdhess és egy egészséges, stabil, boldog jövőt építs Magadnak. Ha úgy érzed, jól jönne a segítség az elengedés, lezárás folyamatában, mert lassan belecsavarodsz a saját gondolataidba, beszélnünk kell.